Ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem. (Ézs 29,13)

Beszélni könnyű. Legalábbis abban az értelemben, hogy nagyon hamar kezdünk el fecsegni. Arról, akik nem mi vagyunk. Arról, amit nem is tudunk igazán. Arról, ami meg sem történt. Mert nem csak a gyerekekre igaz, hogy az én apukám kőműves, az én apukám rendőr, az én apukám szuperhős. Ez a fajta látásmód, amely szeret olyan dolgokat is elmondani, amelyek nem feltétlen igazak, sok felnőttben benne ragad. Nem csak a hétköznapok emberi kapcsolataiban, hanem abban is, ahogyan az Istennel való kapcsolatot megéljük.

Létezik a vallásos fecsegés. Honnan tudjuk? Onnan, hogy mindannyian megtesszük. Ki többször, ki kevesebbszer. Erről beszél Ézsaiás. Olyan keresztyéni életformáról, amely nem tesz mást, mint beszél. Olyan keresztyén emberről, akinek az evangélium pusztán az értelemből fakad, és ezért csak a száj hitvallása marad. Így pedig az istentisztelet is megmarad az üres beszédnél.

Az igaz istentisztelet ezzel szemben élő és eleven. Nem pusztán a száj, nem pusztán az értelem fecsegése, hanem a teljes ember bizonyságtétele arról, hogy mit jelent a személyesen megélt evangélium. Olyan élet, amelyben a szavak a szívből fakadnak, és cselekedetekké formálódnak. Olyan élet, amelynek minden rezdülése hirdeti a világban Isten hatalmas tetteit. Olyan élet, amely értelmét a Feltámadottal való aktív kapcsolatból nyeri.

Ebből épülhet fel minden az életünkben. Nem attól leszünk képesek szívvel-lélekkel vallást tenni, hogy szüntelen fejlesztjük magunkat, hanem attól, hogy Krisztusra tekintünk. Nem kell más, és nincsen más követendő példa. Egyedül Isten egyszülött Fia, akit mártírok dicsőítettek a halálba vezető úton, és aki minket is arra indíthat, hogy szánkkal, ajkunkkal és tetteinkkel egyaránt őt magasztaljuk.