Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta,
hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? (Róm 8,32)

Van valami hátborzongató abban, hogy tud egy-egy Szentírási szakasz szíven találni. Nem abban az értelemben, ahogyan ezekben a napokban emberek félredobva minden kultúrát és vallást jelmezt öltve riogatnak, hanem abban a valóságban, ahogyan Isten megszólít az igéjén keresztül. Egészen személyes módon. Számomra az adja az ige, a kinyilatkoztatás személyes igazságát, hogy benne megszólítottnak érzem magamat, hogy elcsuklik a hangom, amikor éneklek egy-egy imával felérő korált, elcsuklik a gondolatom, amikor olvasok egy-egy olyan szentírási textust, mint amilyen a fenti is a római levélből.

Amúgy is, a Római levél ezen a napon reménység szerint sok ember számára került előtérbe, hiszen, ha a reformációra emlékezünk (és hangsúlyozom az emlékezés szót), akkor nem mehetünk el amellett, hogy Luther a római levelet olvasva jutott el arra a felismerésre, hogy Isten nem haragvó, hanem szerető Isten. Olyan Úr, aki nem kevesebbet adott értünk, mint egyszülött Fiát. Ennél nem kell több. Mégis, Pál apostol érzékelve mindazt, ami körülötte van tovább megy, és keresztyén többletről beszél, vagyis arról, hogy Krisztussal valóban minden a miénk lehet. Az aktuális körülményektől függetlenül.

A körülmények érdekesek. Főként azért, mert kívülről másnak látszanak, mint amilyennek belülről megélhetők. Lehet beszélni szenvedésről, de vajon milyen lehet megélni? Lehet beszélni gondtalan életről, de valójában létezik ilyen? Isten arra hív, hogy emelkedjünk ezeken felül. Nem carpe diem magatartással, nem Krisztussal, mert vele és által miénk lehet minden. Miénk lehet mindenek előtt az Ő békessége és az Ő szeretet, benne és általa megláthatjuk a másik embert, és benne helyezhetjük el életünk minden eseményét, tudva, hogy el van készítve a szabadulás útja, és tudva, hogy Isten jót akar az övéinek.