Így szól az Úr: Mikor fogsz már végre megalázkodni előttem? (2Móz 10,3a)

Mit jelent valójában az Isten előtt való megállás? Keresztyén emberként életünkben valamikor fel kell tenni ezt az őszinte kérdést. Miért, mikor, hogyan kell megállni az élő Isten színe előtt? Örömmel és önfeledten, úgy hogy mindent elfelejtek és elfedek, ami én vagyok, vagy megalázkodva, összezúzva, semmit sem remélve? Melyik a helyes út?

Péter története jut eszembe. Ez az egyszerű halászember egy napon találkozott Jézussal. Biztos, hogy annak a napnak a kudarcokkal teli reggelén nem számított arra, ami rá várt. A találkozásra és a csodára. Arra, hogy Jézusban meglátja az élő Istent. Történetében megtanulhatjuk, hogyan kell megállnunk Isten előtt: Menj el tőlem, mert bűnös vagyok. Nincs más lehetőség. Azért, mert a szent fényében felismerjük saját kicsinységünket és elesettségünket.

De a történet nem áll meg itt. Mert Isten megaláz, de fel is emel. Péter és minket. Neki azt mondja, hogy emberhalásszá teszi, téged és engem pedig arra hív, hogy járjunk vele. Arra hív, hogy legyünk a szó legszorosabb értelmében vett tanítványok, akik újra és újra képes erre a helyes alázatra, mert naponként meg tud állni a kereszt tövében, és oda tér vissza minden napja.

A keresztyén ember tudja és hirdeti: az igazi alázatból nem elnyomás, hanem élet fakad.