¹⁴Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük. ¹⁵Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt. ¹⁶Ő pedig megkérdezte tőlük: „Miről vitatkoztok velük?” ¹⁷A sokaságból így felelt neki valaki: „Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; ¹⁸és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.” ¹⁹Jézus így válaszolt nekik: „Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!”²⁰Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott. ²¹Jézus megkérdezte a fiú apjától: „Mennyi ideje, hogy ő így van?” Mire ő ezt válaszolta: „Gyermekkora óta. ²²Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” ²³Jézus ezt mondta neki: „Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz.” ²⁴Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” ²⁵Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: „Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!” ²⁶Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van. ²⁷Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt. ²⁸Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” ²⁹Ő pedig ezt mondta nekik: „Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.” (Mt 9,14-29)

Érdekes tapasztalat úgy olvasni a Szentírást, hogy a tanítványokat helyezzük a fókuszpontban. Akik sokfélék, és sokféleképpen reagálnak. Akik néha egészen lélekzetelállító módon tapintanak rá a lényegre, néha pedig már-már bosszantóan amatőrök. Néha sikereseke, és szárnyalnak a Lélek szárnyán, néha ügyetlenek, mintha nem is A Mester szárnyai alatt nevelkedtek volna.

A fenti szakaszban a tanítványok lehetőséget kapnak. Lehetőséget, hogy egy életet, sőt egy egész család életét helyére illesszék. De elvétik a fókszpontot, hogy minden megmozdulás kezdete az imádság, sőt van úgy, hogy nincs is emberi lehetőség, egyedül csak a kegyelem. Mitöbb, vitatkozni kezdenek. Mint a rossz szakember, aki a vásárló/megrendelő nagy igényeire, a silány anyagokra, az előző mesterek hányavetiségére, vagy bármi másra fogja saját trehány munkáját.

A tanítványok vitatkoznak, de Jézus mégsem velük foglalkozik. Oda fordul ahhoz, aki a segítséget kéri. A történet egyik külcsmondata az apa válasza: "Hiszek, segíts a hitetlenségemen!" Ellentmondásos kijelentés. Mégis ott van benne minden őszinteség, amellyel Krisztushoz fordulhatunk. Minden, ami te és én vagyok. Az egyszerre hivő és hitetlen, aki hiszi is, meg nem is, amiről Jézus beszél. Mert tudjuk, ha valóban hinnénk, akkor még a hegy is arréb menne a parancsunkra.

Jézus segít. Az apának, neked és nekem. Hozzá pedig az imádságon át vezet az út. Mert bár az a fajata rossz lélek, ami a fiút gyötörte csak imádsággal űzhető ki, azézért életetünk minden helyzetében ott lehet az imádság lehetősége. Még akkor is, ha inkább vitatkoznánk a többi emberrel és saját magunkkal.

Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett hálóhoz is,
amely mindenféle halat összegyűjt. (Mt 13,47)

Neked itt nincs helyed! - ismerős gondolat mindenki számára. Vonatról és BKV buszról, iskolapadból és focipályáról, baráti társaságból és családi asztaltól, a templom padjából és a gyülekezeti közösségből. Neked itt nincs helyes! - hányszor mondtuk ezt másoknak, azért, mert valami okból úgy gondoltuk, hogy mi jobbak vagyunk, különbek, vagy legalábbis mások. Hányszor mondtuk úgy, hogy bele sem gondoltunk a mondat súlyába, és abba, hogy ezzel olyan falakat emeltünk a másik ember és magunk közé, amelyek már kétezer év óta leomlottak. Jézus Krisztusban.

Krisztus minden embert vár a Mennyek országába. Téged és engem. Jókat és gonoszakat. Azért küldi ki az emberhalászokat, hogy bátran merítsenek. Mert a merítés szempontjából nincs jelentősége annak, hogy ki kerül a hálóba. Isten országa és a keresztyén egyház itt a földön mindenféle halat vár. Jót és rosszat egyaránt. Amikor érezzük a küldést, akkor nem válogathatunk abban, hogy hova vetjük a lábunkat. Jézus sem nézte, hogy samáriai vagy galileai, farizeus vagy halász ember felé visz az útja. Az egyháznak mindekor hirdetnie kell, hogy nem személyválogató, nem kell és nincs előfeltétel, egyedül a hívás van. De az világba kiáltott, soha el nem haló hangon. Azért, hogy a földi vizek mélyétől az égi viezkig minden teremtmény meghallja, hogy ki az a Jézus Krisztus.

Azonban a hálónak meg kell érintenie az embert. A szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Ki kell fognia a halat, aztán a halnak be kell fogadnia a hálót. Egyetlen hal sem maradhat változás nélkül a fogás után. Jézus neve meg akar szólítani és a szívemhez akar érni. Igen, Istennek gondja van a jókra és gonoszokra egyaránt, de azt akarja, hogy az evangélium világosságában jóvá válljon. A fogásnak ugyanis tétje van. A példázat folytatódik:

Amikor megtelik, kivonják a partra, és nekiülve a jókat edényekbe gyűjtik,
a hitványakat pedig kidobják. (Mt 13,48) 

Akkor pedig már nem a te és nem az én halbéli képességeim, hanem a kegyelem dönt.

Effata, azaz: nyílj meg!” (Mt 15,34b)

Csodák márpedig vannak. Néha a hétköznapok csendjében, amikor egy kisgyermek áhitozik a keresztség után. Néha a világ zajában, amikor egy forgalmas utcán imádságot hall az ember. Néha pedig egészen lélelzetelállító módon. Jézus tanítványainak mindháromban részök volt. Gyermekeket álldott meg a Mester. Olyanokkal ült le egy asztalhoz, akikkel más nem tett volna ilyent, és így az asztali áldás szent közösséget teremtett. Olyan embereket gyógyított meg, akiknek senki sem tudott segíteni.

De valójában mindhárom irány, és Jézus minden szava, tette, csodája, de még a templomban csattogó korbács, amivel az árusokokat kikerkegette is egyet hirdet: Effata, azaz: nyílj meg! Neked és nekem is ezt kell meghallanom életem minden napján. Mert ezzel az egy mondattal akarja feltörni a süket életünket, és hallóvá tenni minket. De nem önmagunkért, hanem azért, hogy Őt dicsőítsük, és általunk is meghallják a világ süktjei: Effata, azaz: nyílj meg!, és fogadd be Krisztust. 

Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket,
és megtisztít minket minden gonoszságtól. (1Jn 1,9)

Ha egy evangélikus gyakorló keresztyénnek elmondjuk ezt a bibliai szakaszt, akkor talán velem együtt folytatja a jól ismert mondatot: ezek után feleljetek a gyónási kérdésekre.

Szombat este van. Az egyház ősi gyakorlatában ez a bűnbánat ideje, és ezzel együtt a vasárnapra való készülésé. Holnap reménység szerint minél több embernek találkozásban lesz része. Találkozunk sok gyülekezeti taggal, lelkésszel, barátokkal és ismerősökkel, a hátsó sorban ülő nénivel, akinek mindig meg akarjuk kérdezni a nevét. De mindenek előtt találkozhatunk Istennel.

De nem a tévé előtt. Nem a bevásárló központban. Hanem az istentiszteleten. Ha semmi nem akadályoz meg bennünket, semmi le nem küzdhető nem avatkozik be, akkor győzzük le a fásultságot, és legyünk jelen az Isten házában. Vegyünk részt az Ő tiszteletében. Nem csak jelenlevőként, hanem igazi gyülekezeti tagként. Mondjuk bátran az áment az imádságok és az igeszakaszok után, ezzel magunk részérül is megerősítve: bizony Atyám, úgy legyen. Mondjuk hallhatóan a Miatyánkot, a Hitvallást, mert az nem csak a lelkész imája és vallása, és nem szégyen, hogy suttogni kellene. 

És akár milyen liturgia van, vegyük komolyan a bűnvallást. És higgyük el, hogy Isten hűsége sokkal nagyobb, mint a miénk, és Ő valóban új élettel ajándékoz meg. Éppen ezért a bűnvallás ne jelentsen továbbhordozást. Tegyünk le mindent a kereszt tövébe, és fogadjuk őszinte örömmel Isten bűnbocsátó kegyelmét. 

Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. (2Pt 1,3)

Elindulni az önálló életbe nem is olyanegyszerű. Munkát keresni, megbírkózni az albérlet és rezsi árakkal, és azzal, hogy mit jelent egy-egy hirtelen jött kiadás tapasztalatot és még több tapasztalatot igényel. Azért tanulunk hosszú évekig, hogy felkészüljünk erre. De persze mindenkinek ott van a késznyszerű saját tapasztalata is. Mégis, nagy különbség van abban, hogy szülőktől, nagyszülőktől, iskolától, államtó milyen kezdő lökést kapunk. Mert nagyon nem mindegy, hogy a lépcsőnek melyik fokán állunk, amikor szembesülünk az önállósággal.

Isten ügyében, a tanítványság utján viszont mindenki egyenlő eséllyel indul. Itt nem számít a származás, nem számít az előképzettség, egyedül az, hogy mindenki ugyan úgy megszólított. Te és én, és minden ember a mögöttünk hagyott kétezer év során megajándékozott. Mégpedig Isten által.

Egészen különleges, amiről Péter beszél levelében. Nem egyszerűn egy rövid időre szóló csomagot, amolyan lelki hamubasült pogácsát, hanem mindent megkaptunk, amire csak szükségünk van.