Hangos szóval magasztalom az Urat, és dicsérem őt a sokaság előtt, mert pártját fogja a szegénynek, megszabadítja a halálos ítélettől. (Zsolt 109,30-31)

Egészen különleges, ha valaki megtapasztalja mindazt, amiről a zsoltáros bizonyságot tesz. Mert ez több egyszerű „nagy mondatnál”, több a pusztába kiáltott szónál, több üres kijelentésnél. Ezekből túl sok vesz körül bennünket minden napon. De amit is a zsoltáros megpendít, azt minden ember átélheti, és az minden embert ugyan arra az útra, a hangos dicséret útjára vihet.

Minden embert, és nem csak azokat, akiket mi szegénynek tartunk bukissimogató lekicsinylésünkkel. Téged és engem egyaránt. Mert valamilyen értelemben mindannyian szegények vagyunk, vagyis rászorultak. Valaki anyagi értelemben, valaki lelki értelemben, valaki szellemi értelemben. De ott van a szilárd bizonyságtétel: Isten az ilyenek pártját fogja. Ha ez nem képes erővel feltölteni, akkor semmi ezen a világon.

Persze ehhez kell a hit látása, amely a legmélyebb szegénységben – és értsük ezt valóban egészen tágan – is képes arra, hogy meglássa a minket a tenyerén hordozó Istent. Azt, aki nem feltétlen emberi módon, aki nem feltétlen a gondokat egy csettintésre eltüntető módon, de érezhetően támogat bennünket a Pártfogó által. Mert a pártfogásban az a csodálatos, hogy maga Isten munkálkodik benne és által a Lélek által.

Ez pedig téged és engem is hangos magasztalásra, hitvallásra kell, hogy indítson. Azért, mert már a jelenben is jó Isten kegyelmét megtapasztalni. Azért, mert reménységgel tekinthetünk a jövő felé. Azért, mert megadatott ma is a pillanat, hogy egyáltalán dicsérhessük az Urat.