Igaz szolgám sokakat tesz igazzá ismeretével, és ő hordozza bűneiket. (Ézs 53,11b)

Szolgának lenni. Talán ma már nem is értjük, mit jelent ez igazán. Mit jelent, amikor valaki egy hosszú életen át valójában másoknak él. Szolgál a szó legszorosabb értelmében. Nem azt nézi, hogy az ő élete merre kanyarodik, hanem azt figyeli, hogy az ura mit kíván tőle. A szolga lehet becsületes, vagy munkát kerülő, az úr lehet könyörületes, aki szinte családtagként kezeli a szolgát, de lehet könyörtelen is, aki az élő tárgyat látja maga mellett. De a világban a szolga akkor is szolga, az úr pedig úr.

Isten gondolkodásában azonban ez is a feje tetejére áll. Számomra a keresztyénségben, és az Istennel való kapcsolatban az az egyik legcsodálatosabb, hogy minden teljesen más, mint ahogyan azt én el tudom képzelni, semmi sem kötődik az én sok szabályt, megszokást és elvárást teljesítő logikámhoz. Isten egyszerűen naponként megmutatja számomra az Ő mindeneket átíró logikáját, amely azonban életet ment.

Isten nem az embert teszi szolgává, nem azt várja, hogy remegő térddel és elhaló hanggal álljunk előtte és így cselekedjünk meg mindent az Ő akaratából, hanem maga válik szolgává, hogy nekünk és értünk szolgáljon és megmentsen minket attól, ami igazán elválaszt tőle és a másik embertől: a bűn terhétől. És teszi mindezt úgy, hogy közben nekünk is megmutatja az alázatos szolgálat útját. Mert keresztyénként szolgának lenni azt jelenti, hogy alázatosan meghajtom fejemet az Isten előtt, és alázatosan nem a magam hasznát és javát nézem, hanem a másik emberét. Mert Krisztus is ezt tette értem.