Ezután Jézus elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: Ne sírj! Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: Ifjú, neked mondom, kelj fel! (Lk 7,11-15)

Van valami különleges három újszövetségi történetben. Mert Jairus lányának, a Naini ifjúnak, és Lázár feltámasztásának a története kiemelkedik az evangéliumi történetek sorából. Mert sokan gyógyulnak meg manapság is, sokan kapnak szinte csodaszámba menő módon ételt, sokaknak változik meg Isten kegyelméből teljesen az élete, de ezekben a történetekben valaki nagyon másról van szó. Itt a tapasztalható biológia íródik felül.

Számomra ezek a történetek - sok más mellett - az élő bizonyítékai a Messiás eljövetelének. És nem pusztán azért, mert bennük Jézus győz a halál felett. Nem csak azért, mert valami olyan történik, amit nem tapasztalunk minden nap: élettel telik meg a holt. Hanem azért is, mert Jézus mindig, mindhárom történetben az egész családhoz szól. Megkapó, ahogyan Jézus a naini ifjú feltámasztása előtt odalép az asszonyhoz, hogy megvigasztalja. Hiszem, hogy már az az egy mondat vigasztalást hozott az asszonynak. Ami ezután következett az pedig felül múlt minden emberi, várható örömöt.

Jézus neked és nekem is ezt kínálja. A várható örömnél, az emberileg elképzelhetőnél, a földi keretek között valóságosnál jóval többet. Egy egész életen át. És még azon túl is. Oda lép hozzánk nap, mint nap és azt mondja: ne félj, én élettel ajándékozlak meg.