Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. (Zsolt 139,4)

Jó, ha ez ember megtapasztalja az életében az olyan emberi kapcsolatokat, amelyekben "egy húron pendülhetünk" a másik emberrel. Amikor nem kell kimondani, amire gondolunk, mert az apró mozdulatokból, a nézésekből, félszavakból, vagy egyszerűen minden jel nélkül a másik pontosan tudja, mire gondolunk, mit érzünk. Átélhetjük, hogy mit jelent úgy a másik ember mellett lenni, hogy szinte egyek vagyunk. Nem kell hosszasan magyarázni a szándékot, nem kell megosztani minden kusza érzést, mert a másik pontosan ismeri a helyzetünket. Ez az érzés egyáltalán nem tolakodó, nem a vesébe látás érzése, hanem a megértettség és szeretettség megélése a hétköznapok kapcsolataiban.

Imádkozni annyit jelent, mint kapcsolatot létesíteni az Istennel. Hiszem, hogy a keresztyénség egyik legnagyobb kincse az imádság. Azért, mert általa Atyaként szólíthatjuk meg az Istent. Azért, mert a fentihez nagyon módon, sőt merem mondani, hogy emberileg megfoghatatlan módon érezhetjük: meghallgatnak minket.

Erről beszél a zsoltáros az Istennel: Isten minden képzeletet felülmúló módon hallgat meg minket. Ott van velünk életünk minden napján, és arra hív, hogy lépjünk be egészen bátran a belső szobába, és éljünk aktív imádságos életet. Kulcsoljuk össze a kezünket abban a bizonyosságban, hogy Istent bátran megszólíthatjuk, mégpedig Atyaként.

Életünk minden napján, és minden helyzetében fontos bíztatás ez: még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod. Nem kell fecsegni, nem kell bonyolult körmondatokban megszólítani Istent, mert Ő pontosan ismeri a szívünk szándékát. Mégis arra hív minket, hogy beszéljünk neki magunkról bátran: kérjünk, adjunk hálát és vigyünk elé minden vívódást, mert Ő meghallgat minket. De soha ne feledjük: nyitott fül kell a válasz meghallására.