Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket,
és megtisztít minket minden gonoszságtól. (1Jn 1,9)

Ha egy evangélikus gyakorló keresztyénnek elmondjuk ezt a bibliai szakaszt, akkor talán velem együtt folytatja a jól ismert mondatot: ezek után feleljetek a gyónási kérdésekre.

Szombat este van. Az egyház ősi gyakorlatában ez a bűnbánat ideje, és ezzel együtt a vasárnapra való készülésé. Holnap reménység szerint minél több embernek találkozásban lesz része. Találkozunk sok gyülekezeti taggal, lelkésszel, barátokkal és ismerősökkel, a hátsó sorban ülő nénivel, akinek mindig meg akarjuk kérdezni a nevét. De mindenek előtt találkozhatunk Istennel.

De nem a tévé előtt. Nem a bevásárló központban. Hanem az istentiszteleten. Ha semmi nem akadályoz meg bennünket, semmi le nem küzdhető nem avatkozik be, akkor győzzük le a fásultságot, és legyünk jelen az Isten házában. Vegyünk részt az Ő tiszteletében. Nem csak jelenlevőként, hanem igazi gyülekezeti tagként. Mondjuk bátran az áment az imádságok és az igeszakaszok után, ezzel magunk részérül is megerősítve: bizony Atyám, úgy legyen. Mondjuk hallhatóan a Miatyánkot, a Hitvallást, mert az nem csak a lelkész imája és vallása, és nem szégyen, hogy suttogni kellene. 

És akár milyen liturgia van, vegyük komolyan a bűnvallást. És higgyük el, hogy Isten hűsége sokkal nagyobb, mint a miénk, és Ő valóban új élettel ajándékoz meg. Éppen ezért a bűnvallás ne jelentsen továbbhordozást. Tegyünk le mindent a kereszt tövébe, és fogadjuk őszinte örömmel Isten bűnbocsátó kegyelmét.