[Istenem,] sok nyomorúságot és bajt láttattál velem, de újra megelevení­tesz. (Zsolt 71,20)

Egy dolog látni, egy egészen más meglátni. Látni valamit - a legtöbbünk számára - velünk született adottság. Ahogyan növekszünk, járunk a világban egyre több mindent láthatunk szemeinkkel. Szép és kevésbé szép dolgokat, éveket és évtizedeket, látható és láthatatlan részeit a teremtett világnak. Szépen lassan megismerjük mindazt, ami körbe vesz minket, és talán látjuk azt is, hogy valójában nem elég látni. Mert a látás lehet torz, és sokszor érdemes mögé nézni az eseményeknek, hogy meglássuk azok valódi mibenlétét.

A szenvedés és a sok baj, a nyomorúság szörnyű állapot. Valahogy azért, mert oly' hajlamosak vagyunk beleragadni, és kilátástalannak látni a helyzetünket. Mintha egy gödör fenekén volnánk, ahonnan a csúszós falak miatt látszólag nincs kiút, és ezért már nem is a fényt nézzük a gödör szájánál, hanem a talpunk alatti mérhetetlen sötétséget. Hiszem, hogy Isten ezekben a helyzetek is meg akar szólítani minket, és arra hív, hogy ne csak a nyomorúságot lássuk, hanem sokkal inkább lássuk meg a szabadulás evangéliumát.

Higgyük el, ez minden mélységben lehetséges. Nincs ezen a földön olyan mélység, ahonnan ne láthatnánk meg a szerető, értünk munkálkodó és megelevenítő Istent. Miért? Nem azért, mert egy csapásra minden jobb lesz és nem azért, mert egy pillanat alatt múlik a nyomorúság, bár tegyük hozzá bátran és hittel, hogy Istennek semmi sem lehetetlen. Hanem azért, aki önmaga vállalta a legnagyobb nyomorúságot, a te és az én életem minden bajét, és felvitte a keresztre.

Jézus Krisztus az, aki azt mondja neked és nekem, hogy rá tekintve, benne bízva és belé vetve hitünket megélhető az olyan élet, amelyben bár látjuk a nyomorúságot és a bajt, de mégis érezzük a megelevení­tést és a naponkénti új erőt minden körülmények között.