Sokan mondják rólam: Nem segít rajta Isten! De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem. (Zsolt 3,3-4)
Miért hiszel? - kérdezik szülők, gyülekezeti tagok, egyháztól távol álló emberek, gyermekek és idősek újra és újra. Miért? Hangzik a kérdés egészen konkrét formában, és hangzik átvitt értelemben, amikor az életvitel felől, az imádság, keresztvetés, keresztviselés, lelkészi hivatás felől feszegetik ugyan ezt a kérdést. Miért?
A válasz azt gondolom, valahol ott van, ahol a Zsoltáros is tapogatódzik. A válasz ott van, hogy azt valójában csak én tudom. Én érzem és én értem. Én, akinek a kérdést neki szegezik. És amint kimondom a saját válaszom, az már koránt sem biztos, hogy válasz lesz a kérdező számára. Mégis válaszolni kell. Annak is, aki pontosan azt láthatja, hogy semmi okom a hitre.
Miért? Mert keresztyénként, Krisztus követőiként nem pusztán a tapasztalható valóságon nyugszik az életünk, hanem a remélt dolgokba vetett bizalmon. Azon az őszinte kapcsolaton, hogy az életemben mindenek előtt az Úr a fontos, és ha az így van, akkor valójában minden más probléma, nehézség másodlagos lesz. Mert az lesz a fontos, hogy én tudom, hogy az Úr velem van. Én hiszem, hogy Ő emeli fel fejemet, sőt Ő az én dicsőségem, nem pedig a múlandó világ számtalan kincse.
Miért hiszek? - Azért mert naponta érzem az Úr szabadítását bűneimből. Azért mert látom hatalmas csodáit, amikor körbenézek a teremtett világban és a szentek közösségében. Azért, mert nem tehetek másképp.
