Jézus mondja: „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!” (Lk 12,35-40)Mit jelent teljesen készenlétben állni? A mai estén, amikor az egész világ arra fordítja a tekintetét, hogy mi volt az előző esztendőben, és ezzel óhatatlanul a múltba, egyfajta álomvilágba réved, és átadja magát a lazításnak, magunk számár ezt a kérdést kell feltenni: mit jelent készenlétben állni?
Óév estéje van, amikor magától értetődően kínálkozik a lehetőség mindannyiunk számára, hogy az ünneplésünk, gondolkodásunk kimerüljön a nosztalgiázásban, amely – ahogyan azt magunk körül láthatjuk – általában két irányt vesz: vagy az önelégültség hág tetőfokára, és az éjféli pezsgődurrantásnál elégedetten állapítják meg sokan: ennél jobb már úgysem lesz, hiszen most vagyunk a csúcson, és minden lehetségesét elértünk. Még újságcikk is bizonygatta az elmúlt napokban, hogy az alábbi hírek alapján a 2015-ös volt emberség eddigi legjobb éve. Vagy megszólal a másik véglet, ahogyan azt sokszor magam is tapasztaltam különböző társaságokban, tetőfokára hág a hungaropesszimzmus, és kimondjuk, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Álom világba kergetjük magunkat, ahonnan a múlttól és a jövőtől való félelem vagy éppen a jelen iránti rajongás miatt nem akarunk kiszakadni.
Pedig keresztyén emberként az Óévben, ebben a valójában csak újév napjának, vagyis Jézus körülmetélésének és neve napjának előestéjeként értelmezhető keresztyén ünnepben is megtalálhatjuk a helyünket. Nézzük most ebből, a sajátos keresztyén szemszögből a mai ünnepünket.
Óév estéje van és keresztyén emberként ma a számadás lehetősége tárul elénk, de a világtól merőben más módon. A tegnapi napon egy interjú miatt nekem is át kellett gondolnom, hogy mi minden történt velem lelkészként ebben az esztendőben. S azt gondolom, ha ezt ki-ki hazamenve megteszi, akkor egy erős „hűha” érzésnek kell úrrá lennie rajta. Nem csak azért, mert ez az év is úgy múlt el, mint egy pillanat, hanem mert egyénként és gyülekezeteként is sok minden van mögöttünk, amiről érdemes akár statisztikát is készíteni. Nem azért, mert a számok mindent visznek, hanem azért, hogy lássuk merre jutottunk, nem egyedül, hanem Krisztussal járva. És ha megtesszük ezt a Krisztus centrikus visszatekintést, akkor bizonyosan azt is át tudjuk gondolni, hogy mit tettünk meg, mit nem tettünk meg, vagy mit csinálhattunk volna sokkal jobban saját életünkben és hivatásunkban. Nem feltétlen azért, hogy ezek alapján legyen mit megfogadni, hanem azért, hogy ennek fényében tudjunk megállni Isten előtt. Ugyanis valójában itt nyer értelmet Óév estéje a keresztyén ember életében. Ez az este azért lehet különösen a számadás napja, mert minden külső petárdazaj és tűzijáték ellenére elcsendesedhetünk egy rövid időre, és Istennél helyezzük el mindazt, ami mögöttünk van. Letesszük az elmúlt egy évet a kereszt tövébe, hogy aztán a holnapi napon, ha Isten életet, onnan induljunk el újult erővel útnak Jézus nevében. Életünket újra Krisztusra bízva, és készenlétbe helyezve magunkat.
Mai igénk egyik központi gondolata a készenlétben állás, s ezzel egy egészen különös idővonalra kerül az életünk, amelyen a ma és a holnap, a 2015-ös és a 2016-os esztendő csak a keresztyéni élet része, nem kötődik hozzá semmilyen emberi határidő, lezárandó anyakönyv, elkészítendő statisztika, új menetrend, életbe lépő új jogszabályok és semmi emberi, egyedül az isteni kairosz, a kegyelmi idő. Amelyben éljük az életünket, hiszen keresztyéni életünk minden egyes pillanata nem a következő polgári évet helyezi az érdeklődés középpontjába, hanem a jövőnek azt az időpillanatát, amelyben visszatér a ház Ura, akinek születését pár nappal ezelőtt ünnepelte a keresztyén világ nyugati fele, és azokat az időpillanatokat, amikor már ebben az életben megérzünk valamit Isten Szentlelke által végzett munkájából a személyes életünkben. Készenlétben kell tehát állnunk, hogy bármely’ pillanatban megérkezhessen hozzánk Szentlelke által Jézus Krisztus.
Jézus Lukács evangéliumában három tanácsot fogalmaz meg a készenléttel kapcsolatban.
Az első tanács a felövezett derék. Jézus korában az emberek hosszú ruhákat hordtak, amiket miatt övvel emeltek fel kötöttek körbe, hogy ne lógjon a földön, és kényelmes legyen. Az öv lehetővé tette, hogy dolgozzanak a szolgák és hogy biztonságban érezzék magukat a katonák. A felövezett derék a teljes értelemben való készenlétet jelenti. Olyan állapotot, amelyben bármikor készek vagyunk a munkára, amikor nem jöhet semmi közbe, mert készen állunk. Óév estéjén erről is számot adhatunk: készen álltunk-e az előző évben arra, hogy végezzük munkánkat, szolgálatunkat? Készen álltunk-e arra, hogy mindenkor keresztyén emberként éljünk a világban, és akár a legkisebbekkel is megtegyük a szeretet cselekedeteit?
Jézus a folytonos felövezett életre int. Olyan keresztyéni életre, amely nem elégszik meg a tespedéssel, hanem folyton szolgálatra kész. Ma, amikor minden a pihenésről szól, amikor még több kikapcsolódást követelünk magunknak, akkor talán nehéz szívvel olvasunk és hallunk arról, hogy folytonos készenlétre van szükség. Pedig Jézus értelmében ez egyáltalán nem fárasztó, hiszen a felövezett derék egyet jelent a tudatosan vállalt keresztyénséggel. Olyan tudatosság, amely igyekszik nem a világ keltette álomvilágon tájékozódni, hanem Jézus valóságára szegezi tekintetét, és onnan nyer erőt és útmutatást.
A második tanács meggyújtott lámpás. Számunkra már furcsa lehet, hogy mit jelent egy keleti ember számára a lámpa fénye. A mai estén különösen érezzük - majd – hogy fényárban és villódzásban tör ki a világ, de otthonainkba is természetes módon gyújtunk világosságot. De ahol egy pillanatra megtapasztaljuk, mit jelent a sötétség, ott egy apró, pislákoló gyertya is fényességet hozhat.
Talán mindannyiunk számára ismerős a tíz szűz példázata, amely szorosan kapcsolódik mai igénkhez. A tíz szűzből a kellő pillanatban csak ötnek világít a lámpása, mert ők vették egészen komolya a felkészülést. Nem arról van szó, hogy a másik öt nem várta volna az Urat, csak éppen nem készültek fel eléggé, nem volt gondjuk arra az esetre, ha késne a vőlegény, és nem gondozták megfelelően lámpásukat. Pedig Jézus szava figyelmeztet, akkor sem szabad lankadni, ha a második vagy harmadik őrváltáskor, vagyis az elképzelhető legkésőbbi pillanatban, szinte pirkadatkor érkezik a várva várt Úr.
Sokféle módon lehet „keresztyénnek” lenni a modern Európában. Lehet egészen könnyedén, mondva csinált keresztyénnek lenni, akik valamilyen formában tartják a kereteket, keresztelés és egyházi szertartások, de amint arra kerül a sor, hogy valamit fel kellene adni a kényelemből, pihenés lehetőségéből, azonnal az elfoglaltságra mutogatunk. Mert ezek az emberek nem gondoskodnak megfelelően a lámpásukról. És lehet úgy is keresztyénnek lenni, hogy ügyelünk a lámpásunkra, és még időben elmegyünk, hogy olajjal töltsük fel azt. A lámpás a keresztyén ember hite, és óév estéjén átgondolhatjuk, hogy mennyire gondoskodtunk – emberi lehetőségeinkhez mérten – saját hitünkről. Hányszor volt minden fontosabb, mint Isten igéjének hallgatása, hányszor volt fontosabb minden, mint a személyes elcsendesedésünk? Jézus arra fordítja ma a tekintetünket, hogy mindenkor legyen lámpásunk meggyújtva, vagyis mindenkor vegyük a fáradtságot arra, hogy foglalkozunk a hitünkkel. Ez nem megspórolható feladat, nem ellustálkodható és tolható napi teendő, hanem a tudatosan vállalt keresztyéni életforma része, amelyben az Istennel való aktív kapcsolat ugyan olyan lételem, mint a naponkénti étel és ital, és igazi Lélek-zet vétellé válik a számunkra.
A harmadik tanács pedig már az örömteli ajtónyitás. A régen vért érkezőt már izgalommal várjuk. Az idei évben számomra kijutott a várakozás izgalmából, hiszen megtapasztalhattuk családunkban, mit jelent egy gyermekre várakozni, majd mit jelent az az öröm, amikor megérkezik. Akire sokat várunk, annak minden szeretetünkkel szolgálnánk. Keresztyénként remélem közülünk sokan megtapasztalták az idei esztendőbe is, hogy volt olyan pillanat, olyan kegyelmi pillanat, amikor megérkezett az Úr a személyes életünkbe. Ezekben az igazán személyes helyzetekben megtapasztalhatjuk azt az örömöt, amely nem abból fakad, hogy képesek vagyunk várakozni, képesek vagyunk felövezett derékkal és feltöltött lámpással készenlétben állni, hanem az érkezőből. Keresztyéni életünk legfőbb öröme nem a tudatosan megélt keresztyénségből, nem a személyes imádságos életünkből és a közösségben betöltött feladatainkból, hanem magából Krisztusból fakad, aki kegyelméből meglátogat minket, és az emiatt érett örömből aztán felépülhet minden örömteli szolgálat, minden örömteli imádságos élet.
Jézus ebben a pár sorban nem valami rózsaszín ködből fakadó álmot kínál, hanem olyan életet, amelyben Ő övezi fel magát, és Ő szolgál nekünk és ezzel valójában teljes ellenkezőjét hozza a várakozásainknak. Jézus akar szolgálni neked és nekem is. Ahogyan egykor szolgált a tanítványoknak az utolsó vacsorán, amikor megmosta a lábukat, és ahogyan szolgált az egész emberiségnek, amikor feláldozta magát a Golgotán. Azt kéri tőlünk, hogy neki nyissunk ajtót az életünkben, hogy szolgálhassunk nekünk és általunk. Azt kéri, hogy engedjünk teret neki az életünkben, hogy általa és őbenne lehessünk Szentlelke által éber és tudatos keresztyének az előttünk álló 2016-os esztendőben is. Ámen
