Andráskereszt

A bölcsesség kezdete a hit!

2016. február 08. - Halasi András

A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. (Péld 9,10)

Felismerjük-e a Mindenható Istent a saját életünkben? Ez életünk minden napjának egyik legfontosabb kérdése. S a böjtelő utolsó vasárnapján is erre kell fordítanunk a tekintetünket: felismered-e az életedben a mindenkor munkálkodó, mindenható Istent, és ennek megfelelően alakítod-e ki saját életedet? Vagy máshogyan szólva: milyen viszonyulási pontot találsz saját életben? Emberi bölcsességet, vagy a keresztfa titkát, az Isten bölcsességét. És mindezek fényében: hogyan lépsz rá az előttünk levő böjti útra?

Nem véletlenül áll a mai vasárnapon előttünk a jerikói vak meggyógyítása. A böjti út kapujában tekintetünket vessük most rá. Ez az ember ott ül az út szélén. Várja, hogy valami csörrenjen a pénzes tálban, várja, hogy az emberek jó szándéka segítsen rajta. Saját, emberi bölcsessége szerint a lehető legtöbbet megteszi, de ez vajmi kevés a teljes életéhez, esetében a gyógyuláshoz, hiszen az pár fillér csak még egy napot ad neki a földi életben. De történik valami: sokaság zajára lesz figyelmes, s ez a hirtelen támadt mozgás benne is megmozgat valamit. Kérdezősködni kezd, s názáreti Jézus hírére egy nagyon mély tartalmú mondattal felkiált: Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam! Ez a felkiáltás több egyszerű segélykiáltásnál, több egyszerű tiszteletteljes megszólításnál. Ebben az egy rövid mondatban olyan hitvallás, és olyan felismerés van benne, amelyet Jézus kortársai közül csak nagyon kevesen mondtak ki. S a vak embert nem lehet elhallgattatni, hiába próbálkoznak a sokaságból némelyek. Nem lehet csitítani, mert ki akar belőle törni a hit, és az ebből fakadó őszinte bizalom, hogy Jézus, egyedül Jézus tud rajta segíteni. Szavai őszintén, szívből szólnak. Abból a felismerésből, amelyet a kegyelmes Isten adott meg neki, s amely miatt - nem a saját bölcsessége miatt - képes megtenni a következő lépést: gyógyulása után követni kezdi Jézust.

Ennek a vak embernek ott és akkor Jerikó kapujában egy pillanat alatt megváltozott az élete. Azért mert felismerte: most kell kérdezősködni. Úgy is mondhatnánk, felismerte az istentisztelet lehetőségét. A most kell menni és most kell kérdezni pillanatát. És az alkalmi istentisztelet helyzetében pedig megadatott neki a kegyelem, és felismerte Jézust, sőt benne felismerte a Krisztust. Megérzett valamit abból, amiről Salamon ír a Példabeszédekben: a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.

A jerikói vak abban mutat példát nekünk, hogy hogyan vethetjük bizodalmunkat teljes egészében Istenbe, aki a mi életünkben is meg akar jelenni. De el kell menni, kérdezősködni kell, és nem szabad elmulasztani a találkozás lehetősét. Ott kell lenni az istentiszteleten, ahol minden egyes alkalommal szól az ige, kiszolgáltatják a szentségeket, és ahol a legnagyobb eséllyel találkozhatunk a mindenható Istennel, hogy aztán bizodalmas hit szülessen a szívünkben. Luther Márton Kis Kátéjában a Tízparancsolatot fűzött magyarázatában pontosan erről a bizodalmas hitről, naponként megélt istentiszteletről, keresztyéni életünk alapjáról beszél: „Mindennél jobban kell Istent szeretnünk, félnünk és benne bíznunk.” Ez a fajta bizalom egy teljesen más perspektíva, amelyben a naponkénti istentisztelet és az ezt tápláló hit szorosan összekapcsolódik, s az Isten félelme, a tőle érkező és felé irányuló bizodalmas hit erőt ad a mindennapok küzdelmei között.

Ez a nézőpont váltás nem a saját bölcsességünkből, hanem Isten bölcsességéből fakad. És ez több mint egy szerű logikai csavar. Mert pontosan ebben az emberileg talán nehezen felfogható titokban rejlik keresztyéni életünk szilárd alapja: nem kell, és nem is lehet pusztán saját okosságunkra bíznunk magunkat Isten dolgaiban, mert abból a jól álcázott bolondságnál több nem fog megszületni. Hanem bátran vallhatjuk, hogy keresztyén hitünk és keresztyén életünk egyedüli forrása a kegyelméből elénk lépő Isten. Sőt! Nem abban a formában igaz ez, ahogyan mi szeretnénk, a mi bölcsességünk szerint: kikutatva a természet rejtett zugaiban, elmenve a legtávolabbi csillagokig és a lélek mélységéig pusztán a saját eszükre hivatkozva félre téve az istenkérdést. Isten úgy alapja életünknek és hitünknek, ahogyan kinyilatkoztatta, vagyis megismertette magát a világgal: a természet csodáiban, a történelem eseményeiben, a lelkiismeret „értelmes” vizsgálatában, de mindenek előtt a testé lett Igében, Jézus Krisztusban. Az előttünk álló időszak, a böjt felé fordulás, lehetőség arra, hogy életünket, és életünk megélt istentiszteletét ebből a szemszögből vizsgáljuk, és a sokfelől és sokféleképpen értékelhető életünket helyezzük el Isten igéjének mérlegén, hiszen csakis ez lehet a valódi életújítás első lépése. Ebben pedig magának Jézus Krisztusnak a böjti útjárás lehet a példánk. Ahogyan Fehér Károly fogalmaz: Jézus nagyheti útját „egyes egyedül Isten félelmében volt értelmes és lehetséges végigjárnia”. Az első és legfontosabb feladat tehát a böjt felé fordulás időszakában: merjük és akarjuk a sokféle egyéb vélemény között az életünket Isten megítélésében, szándékaiban megismerni. Merjük komolyan venni, hogy a keresztyéni életgyakorlat nem végezhető eleven hit nélkül, pusztán konvenciókra alapozva. Meg kell tenni a hit ugrását, amely nem a mélységbe visz, hanem a továbblendítésbe. 

Igénk azon az úton vezet tovább, hogy egy ilyen lépés mit válthat ki belőlünk. Mert ez a fajta megítélés, az a fajta új, és a világ számára biztosan szokatlan nézőpont, egyet jelent az összetöretéssel. Mert ha Isten kegyelméből meglátom az Ő, Krisztus arcát, akkor bizonyosan össze kell töretnem. Nem azért, mert valós rettegő félelem születik a szívemben, hanem azért, mert meglátom az Istentől való mérhetetlen távolságomat. Olyan félelem ez, amely nem a rettegésből táplálkozik, hanem az Isten megismeréséből fakadó feltétlen csodálatból és tiszteletből. De az összetöretés mellet azon nyomban megláthatjuk az Isten emberszeretetéből fakadó hitet, amelyet kegyelemből kapunk, és amely által egészen közel jön hozzánk: hogy Őt mindennél jobban kell szeretnünk, félnünk és benne bíznunk. Ez a mindennél jobban keresztyén életünk egyik alappillére. Mert ha az Úr félelme elkezdődött az életünkben, akkor nem törvények és szabályok betartása által, hanem a belső megújulás által élhetjük az életünket. Olyan életben, amelyet nem saját bölcsességükre és nem emberek félelmére, hanem kősziklára, Isten bölcsességére építettünk fel.

Végül pedig ezen az alapon, a sarokkővé lett Krisztuson, Isten távlatot ad az ember életének. Sok esetben, a munkába és a taposómalomba beletemetkezve tesszük fel a kérdést: ennek meg mi az értelme? Isten Krisztusban alapot ad. Aki képes éltét úgy élni, hogy felismeri, a bölcsesség kezdete maga a hit, és életének minden egyes napján azzal az elhatározással indul útnak, hogy újra Krisztusra bízza magát, az megélheti, hogy Isten az alap által távlatot ad az életének. Családi életnek, alkotó munkának, közösségi szolgálatnak. Olyan alapot, amely sziklaként támasztja alá életünk legapróbb részeit is, és amelyen bátra lépdelhetünk életünk végső célja felé. A Szentnek a megismerése a mi életünknek is így adhat értelmet.

A bejegyzés trackback címe:

https://andraskereszt.blog.hu/api/trackback/id/tr388371668

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.